"/>

Perfect Villain

Rebuilding in progress

Hozzátartozik a dologhoz, mielőtt mesélni kezdek, hogy minden évben szoktunk járni, mert az unokatestvérség holland és magyar ágával az egészséges mennyiségű videojátékok és kartonszámban mért sörfogyasztás mellett ebben találtuk meg a Versengés mindenkinek megfelelő formáját.

Így idén is lefoglaltunk két pályát, véletlenszerűen elosztottuk az embereket és nekilendültünk. A lebonyolítás évek óta változatlan: két pálya legjobb eredményeivel rendelkezők kerülnek a Championship bracketbe, a vigaszágon meg szerencsétlenkedhet a maradék.

Én általában az első kört, főleg az első felét, jól bírom, aztán elkezd fájni a csuklóm (hiába dobok csak 10, 11-esekkel, a snowboardozásban kétszer széttört, forrasztott jobb kezem ennyit sem bír) és drasztikus mértékben csökkennek a találataim. Így tehát nem meglepő hogy életemben egyszer dobtam 100 fölé, és bár tavaly nagyon közel kerültem 99 pontnál az utolsó négy dobásom könnyfakasztó gáz volt, 0.

Ehhez képest idén jól kezdtem, az első öt menetben mindig csak egyszer volt találatom, de azok erős 8-9-esek voltak. Utána a végén már csak a hitem vitt, vagy hogy írjam, mintha aktív katolikus lennék: “én, a golyó, a Közép” mantráztam, és 95 ponttal nyertem is a pályám. Ilyen még sosem volt, úgyhogy hiába nem lett 100+ elégedettség töltött el. Főleg, hogy megvertem az amúgy mindig 120 fölé, 160 környékére érkező unokatestvérem, akit viszont most elszédített a tánc, szó szerint, és 70 körül végzett; és másodikként vonult mögöttem a győztesek pályájára az uobmók.

A győztes pályán már kijött a fájdalom, sokkal kevésbé voltam konzisztens, és már el is könyveltem a szokásos forgatókönyv nem-Hollywoodi kiteljesedését, amikor a második sör a végén úgy vitt, vagy hogy írjam, mintha aktív katolikus lennék: “én, a sör, a Közép”. Két strike-ot dobtam egymás után, és a családunk holland STARjátékosa hirtelen elkezdett hibázni, a hetedik körben sem volt meg neki a, 100. Izgultam, sőt, éreztem, hogy dolgozik bennem (a szabad napomon!) az adrenalin, soha ilyen közel nem voltam, hogy meghazudtoljam magam, életem, izé, SORSOM. De persze ez lett a vesztem. Ő spare-strike-al vitte a 10. kört, én viszont 9 után nem tudtam ledobni az utolsót. Megint 95-el végeztem, ami csak a körülmények tekintetében nem volt csodajó, és hát kevés híján nem száz, de a harmadik körre is legalább maradhattam a győztesekkel.

A harmadik kör is jól ment 7, 9, 7, X, 1 (:/), X-nél jártam, és bár az első hely elúszott az eddigre 120, 110, és 100 körül járó, most először csúcsformában játszó, ellenfelekkel szemben, azért joggal reménykedtem, hogy az orvosi csodaszerként ható, a csuklómat összetartó, sörrel doppingolva meg lesz a 100+-os kör.

És akkor valami köcsög beállt a DJ pult mögé, leoltották a lámpát és benyomták az UV-fényt. Még valami piros neon is villogni kezdett a sávok szélén én pedig az utolsó négy dobásból, amikor nem kaptam agyhártyagyulladást, dobtam összesen kb. öt pontot. Menjen az édes picsába ilyeneket kitalálni az a fasz, aki szerint én ezért fizetek. A MECCSEM KÖZEPÉN, TE GYAGYALÁGYULT PÖCSPOGROM.

Így lett vége az addig fantasztikus estének, aminek a legeslegvégén ráadásul konstatálnom kellett, hogy van, aki nem csak úgy tumblrezi az életet, mint én: a vaksötét teremben egy farmerkabátos fiatal szemüvegben dobálta a nullákat, boldogan, a csajok felé kacsintgatva.

73 ponttal végeztem és oda jutottam, ahonnét indultam, ars poeticusan, hogy gyűlölettel, de önszántamból, vihogva állok a csalódás és pofonok elébe évről évre.

Notes:

  1. proli said: ájlávjú
  2. perfectvillain posted this